Budapest most a biztonságot jelenti számunkra, és boldog vagyok, hogy már a háború első napján elindulunk Kijevből. Nagyon sok megrázó történet hallottunk azóta az otthonmaradottak sorsáról, emberekről, akik metróalagutakban, aluljárókban és más menedékhelyeken próbálják átvészelni az Ukrajna elleni orosz katonai offenzívát – nyilatkozta a Magyar Mérnöki Kamarában tett március 10-i látogatása során dr. Nikolaj Kirjukhin, az Ukrán Tudományos és Mérnöki Szövetségek Uniójának elnöke, illetve az Ukrán Építőmérnökök Tanácsának hatvanhét esztendős alelnöke.
Hogyan, milyen körülmények közepette érkezett Budapestre?
Február 24-én reggel hétkor felhívott mérnöki közösségünk egy tagja Kelet-Ukrajnából azzal, hogy megnyíltak a határok, és azonnal mennünk kell Lengyelországba. Kérdeztem, miért, mi ennyire sürgős? Hát nem hallottad, megindult az orosz invázió, háború lesz – felelte. Gyorsan átböngésztem az internetes hírportálokat, és megdöbbenve láttam, valóban ez a helyzet. A feleségemmel átmentünk lányunk családjához – kisebbik unokám hét hónapos, a nagyobbik hatéves – Kijev belvárosába, és összepakoltuk a legszükségesebb holmikat, iratokat, útleveleket, bankkártyát, ruhákat, és a nap hátralévő részét azzal töltöttük, hogy tápszert szerezzünk a kisbabának. Nem volt egyszerű feladat, mert a legtöbb kijevi bolt ekkora már bezárt, de végül sikerült találnunk. Aztán koraeste útnak indultunk – hatan, két gépkocsival.
Rögtön a határ felé vették az irányt?
Először a Kijevtől kilencven kilométerre nyugatra, egy erdőben fekvő kis nyaralóházunk felé vettük az irányt, azt gondoltuk, nagyobb biztonságban lehetünk ott, mint a fővárosban, legalábbis rakétatámadásokra, bombázásokra azon a vidéken egyelőre nem kell számítani. Erre egyébként rácáfolt az élet, mert néhány nappal később a közeli falu papját megölték az orosz katonák, a település kultúrházát pedig porig bombázták. Tulajdonképpen már február 25-én megértettük, mennyire komoly a helyzet. Úgy döntöttünk, tovább megyünk Nyugat-Ukrajna irányába, ott voltak barátaink, akik már vártak ránk. Útra keltünk Ternopolba. A város mintegy háromszáz kilométerre fekszik a nyaralónktól, normál esetben legfeljebb négy órányi vezetést jelent, nekünk viszont ez akkor tizenöt órás, a kisgyerekekkel meglehetősen viszontagságos utat jelentett. Ternopolban egyébként már várt minket egy üres lakás éjszakára. Rengeteg helybéli család költözött át a szüleihez, hogy fogadni tudják a hozzánk hasonló menekülteket. Közben a feleségem fivére és családja is elindult Harkivból. Amikor elértük a magyar határt, óriási kocsisor fogadott minket, ráadásul épp beleszaladtunk a műszakváltásba. Így tehát körülbelül 6 órát töltöttünk az autóban. A babának azonban négy óránként ennie kell, forróvízre volt szükségünk a tápszeréhez. Szerencsénkre egy magyar vámtiszt hölgy – látva a síró héthónapos babát – másodpercek alatt végzett az ellenőrzésünkkel, lényegében formalitás volt a határátlépés.
Azonnali segítséghez jutottak Magyarországon?
Rengeteg segítséget kaptunk hivatalos személyektől, üzleti partnerektől, hétköznapi emberektől. Csak néhány példa: a IX. kerületi önkormányzat ingyenes parkolást biztosít nekünk, egy Maserati tulajdonosa kifizette nekem a kocsimosást. Hosszan folytathatnám a felsorolást. A magyar és ukrán önkéntesek hálózata igyekezett segíteni a menekülőknek, a tömegével megjelenő ukrán töredékcsaládoknak, férfiak nélkül gyerekekkel érkező nőknek, hogy minél előbb átjussanak a határon, hogy elhelyezést, ételt kaphassanak. A családom minden tagja a maga módján próbált jelen lenni a folyamatban. Az önkéntesek igazán „királyi ajándékot” adtak nekünk. Egy üzletember, Kelly Raid ingyenesen rendelkezésünkre bocsátott egy háromszobás budapesti lakást, melyből két szobát a családunk használ, egy pedig átmeneti szállásként működik azon menekülteknek, akik egy-két nap után tovább utaznak más európai országok felé. Itt töltött heteink során nagyon sok megrázó történet hallottunk azóta az otthonmaradottak sorsáról, emberekről, akik metróalagutakban, aluljárókban és más menedékhelyeken próbálják átvészelni az Ukrajna elleni katonai offenzívát. A 25. és 30. házassági évfordulónkat egyébként Budapesten töltöttük. Az utóbbi épp idén január elején volt. Fővárosotokat eddig a „gyönyörű” szóval jellemeztem, ma elsősorban a „vendégszerető” és a „biztonságos” szavakat használnám.
Mennyire érte váratlanul az orosz invázió?
Mindig azt mondtam a feleségemnek, hogy a vészjósló katonai készülődés a keleti határ mentén, illetve a jelentős orosz haderőmozgósítás ellenére Ukrajna lerohanása, ez az egész háború elképzelhetetlen, és az invázió veszélye nem nagyobb, mint az elmúlt hét évben bármikor volt. Elsősorban tudós vagyok, nem érdekelnek a politikai megfontolások, ezért mindig technikai szempontból elemzem a helyzetet. Ez a háború egyszerűen őrültség, és véleményem szerint soha nincs elfogadható indok arra, hogy fegyverekkel próbáljunk meg lerendezni konfliktusokat. Visszatérve a kérdésére, az orosz inváziót megelőzően, február közepén egy hosszabb, húszegynéhány oldalas dokumentum jelent meg a kormány honlapján. Azt részletezte, háború esetén mire készüljön, mit tegyen a lakosság. Elmentettem ezt a dokumentumot; hasznos lehet azok számára, akik szeretnének előre felkészülni. Sürgős esetekben mindenki teljesen más alapokon dönt: ezért indultunk útnak Nyugatra az unokám tápszerével felszerelkezve és az összes diplomám nélkül.
Hogyan tudta elmagyarázni a hatéves unokájának, hogy bizonytalan időre el kellett hagyniuk az otthonukat, mert veszélyessé vált az a hely, ahol eddig éltek, mert tankok masíroznak az utcákon, mert bombák hullanak az égből?
Többször beszéltük már a háborúról a gyerekekkel – nemcsak a saját unokáimmal, ismerősök, rokonok gyermekeivel is – és nagyon meglepődtünk azon, hogy a kicsik kérdései vagy következtetései csaknem azonosak a felnőttekével. Megértették a helyzetet, azt, hogy véget kell vetni mielőbb ennek az egész tébolynak, legfeljebb ők más szavakkal adnak hangot a gondolataiknak, mint mi. Életkori sajátosság, hogy hosszú körmondatok helyett a kicsik két-három szóval elintézik a dolgot. Lehet, hogy olykor nem értik még pontosan a szavak jelentését, súlyát, a helyes válaszokat azonban tudják. A Kijevtől Budapestig tartó, mintegy ezeregyszáz kilométeres utat együtt tettük meg velük, láthatták az utakon a többi menekültet, a síró gyerekeket és a kétségbeesett anyákat, hallották ugyanazokat az információkat, amiket mi is. Miközben Budapestre tartottunk, több orvosismerősömmel is beszéltem telefonon, akik mind azt tanácsolták, beszélgessünk a gyerekekkel arról, miért tartunk egy idegen országba, miért nem mehetünk még haza, egyáltalán mi történik velük, velünk. A gyerekeknél egyébként már négy-öt nap menedékhelyi tartózkodás is elég lehet ahhoz, hogy pszichikai problémáik alakuljanak ki.
Van arról bármiféle információja, hogy mennyi és milyen szakágakat képviselő műszaki szakember maradt Ukrajnában, illetve hány mérnök széledt szét Európa-szerte?
Jelenleg csak nagyon korlátozott információk állnak erről rendelkezésemre, eleve nehéz megbízható információkhoz hozzájutni, leginkább a kommunikációs problémák miatt, rengeteg ukrán városban egyszerűen már internet hozzáférés sincs. Rendszeresen beszélek telefonon a helyi szervezeteink vezetőivel, sokan közülük vagy Nyugat-Ukrajnába költöztek, vagy külföldre távoztak. Épp ezért – és mert napról napra változik a helyzet – roppant nehéz ma teljes képet alkotni. Az ukrán mérnökök ugyanolyan nehéz helyzetben vannak ma, mint bármelyik más szakma képviselői. Ma az a feladat, hogy azonnal segítséget nyújtsunk a menekülteknek. Ezért is tárgyalunk ma a Magyar Mérnöki Kamara vezetőivel, ezért próbálunk közös megoldási lehetőségeket felvázolni. És bár egyelőre csak nyers ötletekről beszélgettünk, biztos vagyok benne, hogy az előttünk álló napokban már konkrétumokról – például az ukrán mérnökök elhelyezkedésének támogatásáról, szálláslehetőségeiről – is tárgyalhatunk. Természetesen beszélünk más országok mérnöki kamaráival is, megpróbáljuk közösen elemezni a helyzetet és javaslatokat kidolgozni a legsürgetőbb feladatok elvégzésére. A jövőre is gondolnunk kell. Egy ország helyreállítását, a városok újjáépítését nem lehet megoldani mérnökök, műszaki szakemberek közreműködése nélkül. Ukrajnának modern országgá kell válnia. Ez az oka annak, hogy ezt az újraépítést csak EU tagországok és ukrán kollégáik együttes közreműködésével lehet megoldani. Ma rakjuk le ennek a folyamatnak az alapjait. Még egy ötlet, amely megbeszélés tárgya lehet. Két évvel ezelőtt elkezdtük egy projektet azzal a céllal, hogy létrehozzunk egy nemzeti regisztert az ukrán mérnökök nyilvántartására. Ez ma még csupán egy nyers ötlet, de hátteret szolgáltathat egy továbbképzési tanulmány rendszerezéséhez, hatékonyabban vonhatná be mérnöki szervezeteinket. Szeretnénk egy új adatbázist építeni, hiszen biztos vagyok benne, hogy ez a háború még eltart egy darabig. Ez idő alatt meg kell ismernünk emberi erőforrásaink méretét és minőségét Ukrajnában és az EU-ban is.
A Magyar Mérnöki Kamara mellett a nemzetközi mérnökszervezettekkel – a Mérnöki Kamarák Európai Tanácsával vagy a 32 ország nemzeti mérnökszövetségét tömörítő FEANI-val – is kapcsolatba lépett?
Igen, beszéltem már Ralph Appel-lel, a FEANI német elnökével, Dirk Bochar, FEANI SG, az ECCE elnöke pedig támogató üzenet küldött Ukrajnának. Támogató üzeneteket kaptam Portugáliából, az Egyesült Királyságból és más országok mérnökközösségeiből is. Az első egyébként Szőllőssy Gábor, a Magyar Mérnöki Kamara alelnökének üzenete volt, aki azonnal írt, miután megtudta, hogy biztonságban kijutottam Ukrajnából és rögvest fel is ajánlotta segítségét.
Hogy látja, milyen narratívák következhetnek az előttünk álló időszakban az orosz-ukrán konfliktusban?
Ukrajna egy kis ország, ma mégis az egész világgazdaságra hatást gyakorol mindaz, ami ott történik. Azon túl, hogy nukleáris mérnök vagyok, szeretek elmélyedni a történelemben. Ha megnézzük az emberiség nagy háborús konfliktusainak történetét akár ezer évre visszamenőleg, azt láthatjuk, hogy a háborúk általános törvénye mindig ugyanaz, függetlenül attól, kik harcolnak és miért vesznek részt benne. Amint eldördülnek a fegyverek, amikor valaki elkezd gyilkolni, elszabadul a pokol, minden oldal öldöklésbe kezd, nem kímélve a civil lakosságot sem. Nehéz megjósolni, mi történik holnap vagy holnapután, vagy hogy mikor lesz végre béke a hazámban. Azt gondolom, Ukrajna túl fogja élni ezt a borzalmat, és hiszem, hogy előbb-utóbb visszatérhetünk otthonainkba, európai barátainkkal újjáépíthetjük lerombolt városainkat, infrastruktúránkat. És bízom benne, hogy hamarosan, egy-két éven belül vendégül láthatom a mérnöki kamara képviselőit szervezetünk kijevi központjában, és megmutathatom nekik a békés és fejlődő Ukrajna fővárosát.
Mit gondol, az orosz elnök valóban gereblyére lépett Ukrajnával?
Hadd folytassam ezt az analógiát: először 2014-ben lépett gereblyére, másodszor most februárban. Másodjára elvesztette az egyensúlyát és bezuhant a pincébe. Ezt az inváziót az oroszok „speciális műveletnek” hívják, amely valószínűleg virágokat és nem lövéseket jelent a katonák számára, mint Ausztriában 1936-ban vagy a Krím-félszigeten 2014-ben. Nyolc évvel ezelőtt, az első orosz invázió „csak” egymillió belső menekülthöz vezetett és 14 ezer embert öltek meg. Nyolc évvel ezelőtt még csupán kisebb országrészek, a donyecki és luhanszki területek megszállásáról beszélhettünk Ukrajnában. Már akkoriban szinte minden reggel efféle kérdésekkel ébredtünk: miért van ez így, miért kerültünk ilyen helyzetbe? Apósom – aki maga is építőmérnök volt, és a hetvenes években a harkivi metróberuházás főmérnökeként dolgozott – Ukrajna függetlenségének kikiáltása után vásárolt egy kis földterületet a Krímben, Szevasztopol közelében, aztán építtetett is rá egy házat. Amikor nyugdíjba mentem, azt reméltem, használhatom majd ezt a tenger közelében fekvő ingatlant. Miután azonban Oroszország bekebelezte a félszigetet, a ház is odaveszett, ugyanis az orosz fennhatóság alatt álló ukrán területeken a korábbi tulajdonosokat egyik napról a másikra megfosztották ingatlanjaiktól. Miért mondom, hogy Putyin elvesztette az egyensúlyát és bezuhant a pincébe? Békés honpolgáraink bombázása és a kórházak bombázása miatt. El tudunk képzelni virágokat a harkiviak kezében, akik tökéletesen beszélnek oroszul, miután rakéták és tüzérségi fegyverek elpusztították ennek a szépséges városnak az egyharmadát? Hadd tegyem hozzá: Harkiv pont akkora, mint Budapest. Ez az oka, hogy a mostani háborúban az ukrán nép reakciója az orosz hatalmi törekvésekkel szembeni teljes ellenállás.
Mit tudunk a már orosz kézben lévő ukrán nukleáris erőművekről?
Magam is főként azokat a hivatalos információkat ismerem, amelyek megjelentek a különféle médiafelületeken, és többet nem is szeretnék erről most mondani, de ígérem, hogy a háború befejeztével részletesen megbeszéljük ezt a kérdést.
Dubniczky Miklós
Az interjú elkészítéséhez Szlavov Janka és Szőllőssy Gábor nyújtott nélkülözhetetlen segítséget. A szerk.
Nikolaj Kirjukhin 1978-ban szerzett mérnöki diplomát a Harkovi Nemzeti Egyetemen, ahol 1987-ben védte meg PhD disszertációját (Új anyagok tervezése besugárzási környezetben). 1978-tól 1993-ig a Harkovi Fizikai és Technológiai Intézetben dolgozott, majd 1993-tól 2006-ig a Plasmed kutatócég igazgatóhelyettese, majd igazgatója volt. 2006-ban az USEAU ügyvezető igazgató-helyettesévé, 2012 decemberében a szervezet elnökévé választották.
Az USEAU az ország legrégebbi műszaki szövetsége. Az első mérnökszervezetek a XIX. század közepén alakultak meg Dél-Ukrajnában, egyebek között a világhírű tudós, prof. Dmitrij Mengyelejev (a kémiai elemek periódusos rendszerének megalkotója) kezdeményezésére. Az USEAU a Szovjetunió idején az ország legnagyobb műszaki szövetsége volt. Az ernyőszervezet legfontosabb kezdeményezése a mérnökök európai/nemzetközi minősítési rendszerének bevezetése Ukrajnában.
