A 2024-es párizsi olimpiai játékok sportolói falujának légkondicionálása körüli vita jól mutatja, mekkora kihívás előtt állunk a fenntartható építési technológiák elfogadtatása terén. Az olimpiai falu légkondicionálásának katasztrófája tökéletesen illusztrálja az éghajlatvédelmi intézkedések előtt álló akadályokat.
Ha valaki még nem hallotta volna: az olimpiai falut lényegében úgy tervezték és építették, hogy egy geotermikus hűtőrendszerrel hűtsék, amely 50-70 méter mélyről szivattyúzza a vizet. Így tartva hűvösen a lakásokat és a sportolókat, amennyiben betartanak néhány olyan egyszerű szabályt, mint például az ablakok redőnyének napközbeni zárva tartása. A rendszer hasonló ahhoz a távhűtési hálózathoz, amely Párizsban a kegyetlen hőhullámok ellenére is sikeresen hűti az épületeket és a nevezetességeket.
Sajnos a technológiába vetett hit megingott, és sok csapat – köztük a brit, német, olasz, japán, kanadai és amerikai -, a geotermikus hűtés kiegészítésére hordozható légkondicionáló berendezéseket vásárolt. Ez megdöbbenést váltott ki, mivel ez a lépés a gazdagabb nemzetek versenyzőinek javára billentette a játékteret; azok, akiknek volt elég pénzük a kiegészítő légkondicionáló egységek beszerzésére, élvezték a nagy energiájú aktív hűtést, míg azok, akiknek nem volt, melegebb hőmérsékletben pihentek.
Az olimpia rendkívüli esemény, de ez a történet minden nap lejátszódik. Jellemző az éghajlatváltozással kapcsolatos tétlenségre: egy alacsony kibocsátású megoldást javasolnak (vagy akár meg is valósítanak); ám a félelem, hogy ez kellemetlenségeket okozhat, gyökeret ver; azok, akiknek megvan a módjuk arra, hogy a magas kibocsátású, szokásos módon történő megoldást válasszák, inkább nem kockáztatnak; továbbra is kibocsátják az üvegházhatású gázokat, és mellékhatásként társadalmi egyenlőtlenséget teremtenek. Hogyan törhetjük meg ezt a körforgást? A kérdés megválaszolásához két alapvető problémát kell megoldanunk. Hogyan keltsünk bizalmat az alacsony és nulla kibocsátású technológiák iránt? És hogyan teremtsük meg azokat a kulturális feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy szolidárisan cselekedjünk egymásért?
A párizsi sportolói falu hűtőrendszerét a legmodernebb technológiaként harangozták be, de valójában hosszú és büszke múltra tekint vissza: a Római Birodalom leggazdagabb polgárai 2000 évvel ezelőtt csővezetékes hideg vizet használtak épületeik hűtésére, ám a működéséhez szerény viselkedésbeli változásra van szükség. De akár a háztartási hőszivattyúkról, akár a faszerkezetekről, akár a természetalapú árvízvédelmi megoldásokról beszélünk, és a bizonyítékok mellettük szólnak, a hitünk mégis meginog.
Bármi, ami a fenntarthatósággal kapcsolatos, a világvége és a sötétség asszociációjával jár együtt. Ha legújabb okostelefonokkal húzunk szokatlan párhuzamot, akkor megállapoítható, hogy a mobiltelefonok két dolgot élveznek, amit ezek a rendkívül ésszerű fenntartható épületek nem: a márkához kapcsolódó bizalmat, és azt, hogy nem társítják őket túlságosan a fenntarthatósággal. Egy márka iránti bizalom kiépítése nagy munka, amely rengeteg időt és erőfeszítést igényel, általában hosszú időn keresztül. A párizsi olimpiai falu geotermikus hűtőrendszere nem rendelkezik márkabizalommal. Egy felmérés szerint az emberek több mint 70%-a szerint a szervezőknek további intézkedéseket kellett volna hozniuk a sportolók védelme érdekében. Bármi, ami a fenntarthatósággal kapcsolatos, még nagyobb hegyet kell, hogy megmásszon, mivel hajmeresztő asszociációkkal jár együtt. Évtizedek óta halljuk a rossz híreket: az éghajlatváltozás a nyakunkon van, és hamarosan le kell mondanunk kényelmes életmódunkról, vissza kell térnünk a sötét középkorba. Ha egy megoldást fenntarthatónak hirdetnek, bármennyire is próbálnak meggyőzni bennünket a marketingesek, legbelül sejtjük, hogy minden környezetbarát dolog kompromisszum, és nem bízunk benne. A bizalom nagy probléma mindenütt. Például az amerikai és brit intézményekbe vetett bizalom alacsony és egyre csökken. Ha meg akarjuk oldani az éghajlatváltozás problémáját, meg kell tanulnunk újraépíteni a bizalmat egymás iránt. Bárki, aki valaha is próbált már helyrehozni egy kapcsolatot, tudja, hogy ez nagyon nehéz dolog. De aki épített már mély és tartós bizalmat, az tudja, hogy nagyon, nagyon megéri. A leküzdendő legfontosabb akadály annak elfogadása, hogy ezt a munkát el kell végeznünk. A második kihívás olyan kulturális feltételek megteremtése, amelyek lehetővé teszik, hogy ne védekező önérdekből, hanem egymás iránti szolidaritásból cselekedjünk, szintén nem könnyű feladat.
Ezzel kapcsolatban a nemzedékek közötti traumákból való gyógyulás módjait kell keresni. A trauma átadása egyik generációról a másikra mindenféle módon megmutatkozik, és az éghajlatváltozás az egyik ilyen. Generációról-generációra harcoltak az emberek a saját biztonságukért, a félelem és a nélkülözés miatt olyan rövidtávú döntéseket hoztak, amelyek fenntarthatatlan viselkedési formákat és rendszereket rögzítettek, és éket vertek az emberek és a természet közé. Minden egyes generáció örökölte a félelmet, amely abból fakad, hogy nem képesek igazságosan megosztani az erőforrásokat: így a körforgás folytatódik.
De van remény! Ahogy az új szülő, aki úgy érzi, hogy felforr a dühtől, amikor a gyereke egész éjjel sír, mégis úgy dönt, hogy ahelyett, hogy a gyerekén, a partnerén vagy másokon töltené ki a dühét, inkább feldolgozza a haragját, és nem ismétli meg a szülei és az előttük élő szüleik mintáját – megtöri a körforgást, úgy a mi generációnk (ami alatt azt értjük, hogy mindenki, aki most él) dönthet úgy, hogy nem állandósítja az éghajlati összeomlás körforgását.
A generációk közötti traumák kezelésében az egyik legfontosabb leküzdendő akadály annak elfogadása, hogy ezt a munkát el kell végeznünk, még akkor is, ha ez nem igazságos. Az ölünkben landolt, és mi dönthetünk úgy, hogy foglalkozunk vele, vagy továbbadjuk az utánunk következőknek. Hasonló elfogadásra van szükség az éghajlati összeomlással szemben is. Azok közülünk, akik élvezik az ipari forradalom által kényelmesen élhetővé tett élet kiváltságait, szerencsések: megvan a kiváltságunk, hogy meghozzuk ezt a döntést. Ha jól értjük a tisztességes civilizáció célját, akkor közösen dönthetünk arról, hogy az erőforrásokat hogyan osszuk el.
Dönthetünk úgy, hogy egyszerűen továbbadjuk a problémát, megvesszük a légkondicionálóinkat, és hagyjuk, hogy a kevesebb erőforrással rendelkezők ebben és a következő generációban is súlyos árat fizessenek. Ez kevésbé igazságos. Sokan azt gondolják, hogy az éghajlatváltozás kezelése olyan kompromisszum, amelyet ideális esetben el lehetne kerülni. Lehet, hogy bizonyos esetekben ez igaz, de összességében, ha elérjük a célt, egy olyan igazságos civilizációt hozhatunk létre, amelyet valóban a végtelenségig fenn tudunk tartani ezen a bolygón. Egy olyan társadalom, amely egyensúlyban van a természeti ciklusokkal, és nem tartja nyitva az igazságtalanság sebét, dönthet úgy, hogy négyévente egy hónapig több (természetesen megújuló) energiát fordít a hűtésre, hogy az olimpiai sportolók mindegyikét támogassa. Ez lenne az igazságos és ésszerű döntés.
