A dualizmus mérnökegyesületétől a XXI. század szolgáltató kamarájáig
Egy köztestületi jogokkal felruházott mérnöki kamara gondolatát először 1878 májusában, Haász József újvidéki királyi mérnök vetette fel az első hazai mérnökegyesület, a Kiegyezés esztendejében – hatszáz alapító mérnökkel – megalakult Magyar Mérnök- és Építész Egylet közgyűlésén. A Monarchia magyarországi területén tevékenykedő műszaki szakemberek érdekvédelmi, tudományos és kulturális szervezeteként létrehozott Egylet első elnöke Hollán Ernő hadmérnök, főrendházi tag, alelnöke Ybl Miklós építész, titkára Szily Kálmán műegyetemi tanár volt. A szervezet szakosztályokat működtetett (mű- és középítés, út-, híd- és vasútépítés, vízépítés, bányászat, kohászat, gépészet és gyáripar), közlönyt adott ki, székhelye pedig Budapesten, a Reáltanoda u. 13-15. szám alatti házban volt.
A „mérnöki gyakorlatjog” rendezéséről – Kruspér István vezetésével – először 1881-ben készült szabálytervezet. Két évvel később született meg az 1883. évi I. törvény az „állami tisztségviselők minősítéséről”, ami fontos mérföldköve lett a mérnöki kamara megalapításához vezető útnak. 1890-ben az építőmesterek tervezési jogkört maguknak (is) követelő jogértelmezése miatt az Egylet választmánya Törvényjavaslat a műszaki magángyakorlatra vonatkozó rendtartás iránt címmel készített jogszabályi előterjesztést, ami hosszas és heves vitát robbantott ki: abban mindenki egyetértett, hogy a mérnöki és építész jogköröket védeni kell, ám a mikéntről megoszlottak a vélemények. A Millennium évében megrendezett első országos technikus kongresszus résztvevőinek már a minősítés alapelveiben is sikerült megegyezniük, az Egylet pedig nekilátott a mérnöki rendtartásról szóló törvénytervezet elkészítésének.
A tervezetet végül Széll Kálmán miniszterelnöksége idején, 1900-ban az ekkor már több mint kétezer tagot számláló szervezet közgyűlése fogadta el és terjesztette a törvényhozás elé. A századelő turbulens politikai közéletében és kellő érdekérvényesítő erő híján azonban a kamara létrehozását célzó kezdeményezés hosszú időre megakadt. 1905-ben megalakult a Magánmérnökök Országos Szövetsége, és sorra szerveződtek – Szombathelytől Nagyváradig – a hazai nagyvárosainkban is a vidéki mérnökegyleti osztályok, jelezvén a felsőfokú végzettséggel rendelkező műszaki szakmagyakorlók egyesülési igényét. A mozgalom élére dr. Zielinski Szilárd építőmérnök és műegyetemi tanár (aki 1901-ben az országban elsőként kapta meg a műszaki doktori címet) állt, aki egyleti társaival országos kampányt indított a kamaráért. Törekvései azonban csak a Bethlen-kormány időszakában, 1922-23-ban jártak sikerrel: a törvényhozási kezdeményezést az Egylet győri osztálya közvetlenül a kereskedelmi miniszternek nyújtotta be, a nemzetgyűlés 1922-ben tárgyalta, majd 1923. február 28-án kisebb módosításokkal végre elfogadták.
Negyvenöt esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1923. március 29-én az Országos Törvénytárban megjelenjen a 74 paragrafusból álló 1923. évi XVII. törvénycikk a mérnöki rendtartásról. A törvénycikk 4. paragrafusa alapján a mérnöki kamara „a mérnökök erkölcsi és anyagi érdekének a közérdekkel összhangban való oltalma és előmozdítása céljából (…) Budapesten szerveztetik.” A kamara megalapításának előkészítésére Walko Lajos kereskedelemügyi miniszter – Zielinski Szilárd vezetésével – egy harminctagú bizottságot kért fel. Az országos hatáskörű Budapesti Mérnöki Kamara egy évvel később, 1924. március 8-12. között, a Reáltanoda utcai székházban tartotta alakuló ülését, ahol a szavazásra jogosult 3361 tag közül 3086 voksolt. Elnökké Zielinski Szilárdot, alelnöknek dr. Hermann Miksát és Sármezey Endrét, titkárnak pedig Thoma Frigyest választották. A kamara választmányába 14 általános (építő) mérnök, 13 gépészmérnök, négy építész, két-két vegyész, illetve erdőmérnök és három bányamérnök került.
Röviddel kamarai elnökké választása után, Zielinski Szilárd elhunyt, helyét dr. Hermann Miksa gépészmérnök, műegyetemi tanár vette át 1924-26 között. Hermann kereskedelmi miniszterré történő kinevezése után a kamara harmadik elnöke – 1927-1936 között – dr. Kossalka János építőmérnök, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő lett. Az 1936-1942 közötti időszakban dr. Mihailich Győző építőmérnök, egyetemi tanár vezette a kamarát, míg a kamara ötödik elnöke – az 1942-44 közötti periódusban dr. Vér Tibor gépészmérnök, egyetemi tanár volt, aki iparügyi államtitkári kinevezéséig töltötte be a Budapesti Mérnöki Kamara elnöki tisztségét.
Az első magyar mérnöktörvény szerint önálló mérnöki gyakorlatot (köz- vagy magánalkalmazásban) csak az folytathatott, akit a kamara tagjai sorába felvett. A taggá válás előfeltétele a mérnöki oklevél megszerzését követő háromesztendőnyi szakmai gyakorlat igazolása volt, de a törvény kiemelkedő műszaki tevékenység esetén egyetemi végzettség nélkül is lehetővé tette a tagságot. A mérnöki kamara taglétszáma 3500-5000 között mozgott. A törvény jogot biztosított a kamarának, hogy a tervezett jogszabályokat véleményezze, sőt az Országgyűlés felsőházába is delegálhatott két tagot. A szervezet hivatalos folyóirata az 1867-ben alapított Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye lett, 1934-től pedig megjelent a Kamara Közleményei elnevezésű periodika. 1936-ban a kamara egy, a kormányzati negyed szívében fekvő telket kapott a fővárostól. Itt, a Szalay utca 4. szám alatt épület fel a mérnökök adományából 1939-re Wanner János építész és Sávoly Pál statikus tervei alapján a kamara székháza.
Az első magyarországi mérnöki kamarát a nyilas miniszterelnök, Szálasi Ferenc szüntette meg 1945 februárjában kiadott rendeletével. A negyvenes évek végén berendezkedő kommunista kormányzat – a magánkezdeményezést a társadalmi munkamegosztásból kiiktatva – már nem tartott igényt semmiféle hivatás érdekvédelmi mozgalmára. A műszaki értelmiség fejlődését az állampárt által felügyelt tudományos egyesületek biztosították, a politikai érdekérvényesítés mindenfajta lehetőségétől megfosztva.
Az újrakezdés
1988-ban a magyar Országgyűlés tárgyalni kezdte az egyesülési jogról szóló törvényt, amit 1989 januárjában, Németh Miklós miniszterelnöksége idején el is fogadott. Időközben az Építőipari Tudományos Egyesületben (ÉTE) érdekvédelmi bizottság alakult (tagjai: dr. Hajtó Ödön, Horváth Z. Kálmánné, Kádár Zoltán, Máté János, Scharle Péter, Szabó Iván), melyben már akkor felmerült a kamara megalapításának gondolata. Az ötletelő megbeszéléseken arról esett szó, hogy ha a küszöbön álló rendszerváltás során az értelmiségi hivatások is szerephez kívánnak jutni, akkor ahhoz szervezeteket is létre kell hozniuk, melyek alkalmasak a szakmai közfeladatok vállalására.
A hazai tudományos egyesületeket tömörítő, a szocializmus évtizedeiben hatalmas ernyőszervezetté terebélyesedett Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) 1988 szeptemberében rendezte első országos érdekvédelmi konferenciáját. Itt Hajtó Ödön fel is vetette, hogy egy demokratikus politikai rendszerben a mérnöktársadalom érdekeit legjobban a nemzetközi gyakorlatban folyamatosan jelen lévő, Magyaroszágon pedig 1923-1944 között már működött mérnöki kamarai rendszer szolgálná. A korábbi hazai és nemzetközi gyakorlat azokban a „szabályozott” szakmákban hozott létre köztestületi hatáskörrel működő hivatásrendi kamarákat, ahol jellemző, hogy a tevékenységet a szakember (például ügyvéd, orvos) alapvetően maga végzi, és eredményét személyes képessége, munkája határozza meg, ahol a megbízó és a szakember közt bizalmi viszonyra van szükség, és ahol a tevékenység jelentős élet- és vagyonbiztonsági, környezeti, erkölcsi, anyagi, illetve kulturális értékeket érint.
A MTESZ azonban nem volt nyitott a mérnöki önigazgatás megszervezésére, ezért az ÉTE-ből kiindult előkészítő munka önállóvá vált, s megalakult egy immár kifejezetten kamarát alakító bizottság (tagjai: Andor Béla, Barsiné Pataky Etelka, Dankó Jenő, Fülöp Lajos, Garai József, Hajtó Ödön, Komornoki László, Korda János, Madaras Gábor, Rátóthy Benő mérnökök, illetve dr. Füredy Jenő és dr. Virág Ferenc jogtanácsosok). A politikai-gazdasági rendszerváltás hajnalán, és majd’ egy évvel a szabad választások előtt, 1989. március 9-én, az Uvaterv Vigadó téri székházának kultúrtermében 295 jelenlévő mérnök egyesületi formában alakította meg a Mérnöki Kamarát. Az egyesület ügyvezető elnökének Hajtó Ödönt választották. Az ügyvezető elnökség tagja lett (a szavazatok sorrendjében): Andor Béla, dr. Kerkápoly Endre, Barsiné Pataky Etelka, dr. Korda János, Denk András, dr. Fekete Iván, Fülöp Lajos, dr. Visontai József, Keve Lajos, dr. Szüts István, Perjés Zsolt, Komornoki László, Dankó Jenő, Sztojanovich József. Első programbeszédében Hajtó Ödön a legalapvetőbb hosszú távú érdekképviseleti és érdekvédelmi célokat foglalta össze: 1. a köztestület fogalmának törvényi elfogadtatása, 2. a mérnöki kamara törvény általi megalapítása, 3. a kétkamarás parlamentben történő mérnöki kamarai részvétel.
Az új szervezet a mérnöki hivatással összefüggő kérdések önkormányzati kézbe vételét, a világpiacra kinyíló gazdaságban a mérnöki szellemi szolgáltatások piacvédelmét tűzte ki célul. Az egyesületi kamara első irodája a Mélyépterv Krisztina körúti székházának egykori párthelyiségében volt, ahol Dávid Zsuzsa vegyészmérnök látta el a titkársági, dr. Füredy Jenő pedig a jogtanácsosi feladatokat. Az egyesület – amely a rendszerváltást követő periódus zavaros gazdasági időszakában egybentartotta a mérnöktársadalmat – hamarosan háromezer taggal, megyei csoportokkal és szakmai tagozatokkal rendelkező országos szervezetté emelkedett, vezetői pedig hozzáláttak a köztestületi kamarai törvény előkészítéséhez, mert (továbbra is) úgy ítélték meg, hogy a hazai közéletben való részvételhez és a közfeladatok átvállalásához nem elegendő egy civilszervezet egyesületi jogállása.
Kamara lesz csak azért is!
Már 1990-ben az építőművészek, az orvosok, az állatorvosok, a gyógyszerészek, a közjegyzők, a szabadalmi ügyvivők, a pedagógusok, az igazságügyi szakértők és a pszichológusok szervezeteivel együtt intéztek memorandumot az Országgyűléshez és egyes miniszterekhez a hivatásrendi önkormányzatok megalakításának törvényi szabályozásáért. Mindez akkor még nem hozott gyors eredményt, de elindította a „köztestület” fogalmának meghatározását, majd 1993-ban ennek polgári törvénykönyvbe történő beiiktatását. A mérnök kamarai törvényt az Antall-kormány időszakában az Ipari Minisztérium patronálta, ahol 1993-ra el is készült a jogszabálytervezet parlamentnek benyújtható változata. Az akkori ipari miniszert, Szabó Ivánt (aki a kezdetektől segítette a mérnökök önszerveződését) pénzügyminiszterré nevezték ki, utódja, Latorczai János azonban nem foglalkozott a kamarai törvénnyel. Eközben a kvázi köztestületként működő egyesületi kamarában hatalmas szervezőmunkát végeztek el a választott tisztségviselők. Szabályzatokat alkottak, országos regisztrációs és nyilvántartási rendszert üzemeltek be, elkészült a mérnöki díjszabás, a MÉDI első változata, elindult a kamara saját sajtóorgánuma, a Mérnök Újság, illetve megkezdődtek a kapcsolatfelvételek a szomszédos és a nyugat-európai országok mérnökszervezeteivel, kamaráival.
A kormányváltás után a Horn-kabinet építésügyért felelős tárcavezetője, Baja Ferenc környezetvédelmi és területfejlesztési miniszer, és államtitkára, Szili Katalin karolták fel újra a törvénytervezetet. Az Országgyűlés bizottságai 1995-96-ban tárgyalták a tervezetet. A bizottsági tárgyalásokon mindvégig Hajtó Ödön képviselte a kamarai ügyet és érvelt a köztestületi jogok megadása mellett, melynek legfőbb ellenzői a MTESZ akkori vezetői voltak, akik folyamatosan a kamara ellen agitálták a képviselőket. A tervező és szakértő mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló törvényt végül hétévnyi küzdelem után – 1996. évi LVIII. számú törvényként – június 25-én ellenszavazat nélkül fogadta el a parlament. „Az Országgyűlés – a hazai hagyományokat és a fejlett demokráciák gyakorlatát követve – a környezet alakítása, fejlesztése és védelme szempontjából meghatározó tervező- és szakértő mérnökök és építészek tevékenységének jelentőségét elismerve, a szakmai és etikai elvek érvényesítéséhez szükséges szakmai önigazgatást támogatva, a következő törvényt alkotja:…” – és ezt a preambulumot követi a törvény 54 paragrafusa.
A jogszabály célja, hogy a műszaki tervezői és szakértői tevékenység gyakorlásának engedélyezését és felügyeletét az államigazgatástól a szakma önkormányzatával működő, demokratikusan választott köztestület vegye át. A törvény további célja a közérdek, a társadalom megvédése a színvonal alatti vagy etikátlan mérnöki és építészeti tevékenységektől. Ennek eszköze a kamara feljogosítása etikai kódex és mérnöki díjszabás megalkotására. A törvény – amely kötelező tagságot ír elő a tervező és szakértő mérnökök számára, jogosításukat pedig a kamarára bízza – lehetőséget ad a mérnöki köztestületnek, hogy védje és képviselje tagjai szakmai érdekeit a jogszabályalkotásban, az igazgatási, az önkormányzati és az igazságszolgáltatási szervek előtt. A törvény jelentős része a kamara önkormányzati, önigazgatási szervezetét, módszereit, törvényességi felügyeletét szabályozza, abból az elvből kiindulva, hogy az önigazgatás hatékonyabb, mint az állami irányítás, azaz a szakma közügyeinek intézését a szakma önkormányzatára bízza.
A kamarai törvény előírásai szerint még 1996 késő őszén sorra alakultak meg az önálló jogi személyiségű területi kamarák, majd 1997. január 11-én a Budapesti Műszaki Egyetem Dísztermében a 19 megyei köztestület küldöttei megalapították az országos hatáskörű Magyar Mérnöki Kamarát. A küldöttgyűlés az MMK elnökévé dr. Hajtó Ödön, alelnökké Baross Károlyt, Holló Csabát, dr. Korda Jánost és dr. Kováts Gábort választotta. A megyei kamarák 1997-ben felvettek tagnak, a Magyar Mérnöki Kamara pedig névjegyzékbe foglalt minden tervezői és szakértői jogosultsággal rendelkező mérnököt, egy évvel később a névjegyzékben – amit akkoriban évente könyvalakban is megjelentetett az MMK – már szerepeltek az építési műszaki ellenőrök is. Szintén 1997-ben alakultak meg a törvényben kötelezően előírt kamarai szakmai tagozatok. Ezzel lezárult egy fontos fejezet a mérnöki kamarai mozgalom újkori históriájában.
A gyarapodás évtizede
A köztestületi jogállású mérnöki kamara a kilencvenes éves végére (a taglétszám 1997-ben négy és félezer körüli volt) a hazai reálértelmiség, a műszaki társadalmi közélet befolyásos, meghatározó szereplőjévé vált. A kamara legfontosabb közfeladatai ellátásához (országos, nyilvános névjegyzékek vezetése a jogszabályok szerint jogosultságot szerzett személyekről, a mérnöki tevékenység szakmai, etikai színvonalának fenntartása és fejlesztése, közreműködés a műszaki szabályozás és a mérnöki munka gazdasági környezetét befolyásoló jogszabályok véleményezésében, a képesítési követelmények kialakításában és a mérnökök továbbképzésében) hatáskört adott ugyan, költségvetési forrásokat azonban nem biztosított. Tagsági, nyilvántartási és egyéb díjak beszedésére vonatkozó jogot viszont igen – ez lett a mérnöki kamara esetében az önfinanszírozó közfeladat-ellátás önigazgatási modellje. És a modell lényegében működött is, hiszen a kamarai működés, a mérnöki érdekképviselet fokozatosan felépülő rendszere kezdetektől fogva jóval túlmutatott a törvényben rögzített kötelezettségek ellátásán.
Az MMK első vezetése nem pusztán professzionális szinten szervezte meg a szakmai önkormányzati munka ellátásához szükséges infrastruktúrát, a kamara állandó vagy ad hoc munkabizottságait, szabályzatait, közigazgatási és nemzetközi együttműködési rendszerét, hanem – közmegelégedésre – nívós tartalommal is megtöltötte a kamarai munkát. A gyarapodás időszaka volt ez. A kamara taglétszáma ekkorra már megközelítette a húszezret. A kamara olyan sokszínű, heterogén volt, amilyet alig találni a világon, hiszen csaknem mindenütt, ahol létezik efféle hivatásrendi önkormányzat, az jobbára pusztán építőmérnöki kamaraként működik.
2000 októberében a mérnöki kamara Budapesten, a II. Európai Mérnökfórumon látta vendégül a kontinens meghatározó mérnökszervezeteinek (a kamarák mellett a FIDIC, az EFCA, a FEANI és a WFEO) vezetőit. Az európai mérnökök budapesti nyilatkozatában a résztvevők nyomatékosították, hogy szülessenek az oktatáspolitikában a mérnökképzés összehasonlíthatóságát lehetővé tevő jogszabályok, a szakmai jogosultságok megadását és a szakmagyakorlás felügyeletét a jogalkotók továbbra is bízzák a szakmai önkormányzatokra, a versenyeljárásban a mérnöki szolgáltatásokat minőségi követelmények szerint ítéljék oda, az erős európai érdekképviselet igénye pedig felveti egy Európai Mérnöki Kamara létrehozását.
Fél évvel később, 2001 áprilisában megújult a Magyar Mérnöki Kamara vezetősége, s az elnöki tisztséget két cikluson keresztül dr. Kováts Gábor addigi alelnök töltötte be. Vezetése alatt a szervezet társadalmi presztízse, elfogadottsága tovább nőtt, és a kamara szinte az egyetlen volt a hazai hivatásrendi köztestületek sorában, amely növelni tudta mozgásterét, hatás- és jogkörét. Ebben a 2001-2009-ig tartó időszakban vezette be a kamara továbbképzési rendszerét, elkészítette egyszerűsített, egyablakos, Európa számára is érthető jogosítási rendszerét, és elérte, hogy a közpénzből megvalósuló hazai beruházásoknál működjön a tervellenőrzés rendszere.
A rendszerváltást követő gazdasági átrendeződés során az egykori nagy, az európai tervezőcégekkel is versenyképes műszaki-szellemi kapacitást felmutatni képes – állami, tanácsi, megyei és városi – tervezővállalatok felbomlottak, romjaikon számtalan kislétszámú mérnökiroda, mikro- és kisvállalkozás alakult meg, míg a tervező és szakértő mérnökök egy másik nagy halmaza önálló praxis kialakításával próbált szerencsét a piacon. Kováts Gábor első elnöki ciklusa alatt hirdette meg a „minden mérnök kamarája” szlogent, ami egyrészt arra vonatkozott, hogy a vegyésztől a villamosmérnökig, a statikustól a geodétáig minden szakmacsoportot tömörít, másrészt pedig arra, hogy a kamara megkapja a műszaki ellenőrök és felelős műszaki vezetők jogosításának lehetőségét is. E két jogosultságot végül valóban kamarai hatáskörbe utalták, igaz, kissé ellentmondásos módon, hiszen nem kötötték kamarai tagsághoz.
2008 második felében vált igazán érzékelhetővé Magyarországon a gazdasági válság. A mérnöki megbízások száma meredeken csökkent, a tervezői piac szűkült, a kormány pedig – az államháztartás mérlegének néhány századszázalékos javítása érdekében – visszatartotta a közpénzből megvalósuló beruházások számláinak kifizetését, mérnökök és mérnökcégek százait bevonva a lánctartozásokba. A pénzszűke és a válság időszaka következett. A mérnöki kamarában pedig ekkoriban törtek felszínre régóta húzódó konfliktusok: generációs ütközések, elmélyülő viták a kamarához került nyilvántartottak miatt, és törésvonalak a napirendre került szervezetfejlesztési elképzelések okán. Megoldatlan problémák szültek hatásköri vitákat, befejezetlen terveket és egymást gyengítő keresztintézkedéseket. Az MMK leköszönő elnökének sokáig meggyőződése volt, hogy szervezeti integrációt kell végrehajtani, mert a 19 megyei kamara és az ugyanennyi szakmai tagozat túl sok. Kiderült azonban, hogy erre a reformra egyáltalán nincs fogadókészség. A kamarán belül ekkor alakult meg a Területi Elnökök Tanácsadó Testülete (TETT) és a Tagozati Elnökök Szervezete (TESZ), s a küszöbön álló tisztújítás idején hangzott el jópárszor az akkori vezetőkkel – az elnökkel, az elnökséggel, és a választmánnyal – szemben az a vád, hogy nem hozta meg, vagy nem hajtotta végre a maga elé tűzött döntéseket, határozatokat.
Megújult aktivitással
A 2009-es tisztújítás során a megyei kamarák és a tagozatok küldöttei – az egyesületi kamara születésénél bábáskodó egyik alapítót, hajdani fővárosi és országgyűlési képviselőt, a volt nagykövetet és európai parlamenti képviselőt – Barsiné Pataky Etelkát választották meg az MMK elnökének. Az új, lendületesebb vezetői stílus új aktivitást és minden korábbinál szervezettebb, koordináltabb feladatmegosztást és munkavégzést hozott. Létszámában és életkorában is megújult az országos kamara főtitkársága, amely az elnök és az elnökség irányítása mellett hatalmas munkabírással végezte kibővített feladatait. A főtitkárságán belül megkezdte munkáját a jogi kabinet, nem sokkal később pedig a kamarai Tudásközpont. Sorra születtek a megújult elnökség előterjesztésében a kamarai szakpolitikai stratégiát konkrét, napi feladatokra lebontó – részletes végrehajtási tervekkel ellátott – cselekvési programok. Az alapcél azonban változatlan volt: csak egy erős önigazgatású kamara tudja tagjai, a magyar mérnökök érdekeit sikeresen képviselni. Az országos kamara gyorsan rendezte sorait: az elavulttá vált határozatokat megfelelő formában lezárták, a feleslegesnek ítélt bizottságokat megszüntették, a vitás és problémás belső ügyeket megoldották. Emellett rendszeressé váltak a megyei elnökökkel és a szakmai tagozatok vezetőivel történő találkozók.
A kamara szervezetei professzionális, üzemszerű működésben dolgoztak, továbbfejlesztve az MMK legfontosabb rendszereit: a köztestület minőséget és naprakész tudást adó, az ipari partnerekre támaszkodó továbbképzési rendszert vezetett be, új minősítési és tanúsítási rendszert alkotott, korszerű elektronikus ügyviteli rendszert üzemelt be, és a korábbiaknál szorosabb partneri – kormányzati szintű – együttműködéseket kialakítva kapcsolódott be újra a magyar jogalkotás rendszerébe. 2010-ben megújultak a kamara kommunikációs platformjai is: új kiadói együttműködésben, korszerűbb szerkezettel és grafikai arculattal jelentkezett a húszezres példányszámú Mérnök Újság, melynek elindult digitális változata is, de alapvető változáson esett át az MMK honlapja is, ami könnyen áttekinthető struktúrával és naponta frissülő tartalommal indult újra. A kamarai weboldalon – távoktatás formájában – immár lehetőség nyílt a jogi továbbképzési kötelezettség teljesítésére, az online keretrendszer jogi kurzusaiból pedig a szakmagyakorlók maguk állíthatják össze saját tananyagaikat. Ugyancsak a honlapfejlesztés eredménye az országos online mérnökkereső szolgáltatás, valamint a személyes portfólió oldal, melynek adatbázisába a jogosított mérnökök referenciáikat tölthetik fel. Az Angyal utcai székházban a kamara vizsgalaboratóriumot alakított ki, ahol előzetes jelentkezés alapján ütemezetten folynak a jogosultsági és egyéb, jogszabályban előírt vizsgáztatások. Megújult a feladatalapú pályázati rendszer, melynek során a kamara átállt a „tanulmánytermelő” rendszerről a „termékelőállítóra”, elindult a kamarai jogsegélyszolgálat és 2016-ban a szakmagyakorlók kézhez kaphatták Mérnökkártyájukat.
A mérnöki közösség legfontosabb szakmapolitikai kérdéseit teltházas – a kamarai honlapon élőben közvetített – workshopokon tárgyalták meg, a kamara szakmai tagozatai és megyei szervezetei pedig folyamatosan szervezték azokat a mérnöknapokat, melyeken számtalan értékes előadás és eszmecsere hangzott el.
A hazai építésügyben a jogszabályok állandóan változtak, érthetetlen döntések születtek, az építésügy ide-oda vándorolt a kormányzati struktúrában, összekeveredett az ágazat szereplőinek munkamegosztása, felelősségi köre, így hosszú időn keresztül halmozódtak egymásra az ágazati és a szakmagyakorlást közvetlenül érintő problémák. Ezeket a kamarában dolgozó mérnökök folyamatosan próbálták azonosítani, pontosan definiálni, és munkacsoportjaik a megoldási javaslatokat is felkínálták a mindenkori jogalkotónak. A kamara több jogszabály véleményezésében is részt vett, s a rövid határidők ellenére is képes volt eredményes munkát végezni. Sikerült elérnie például, hogy a hazai mérnöki szolgáltatások – ahogyan ez a rémkép 2013 végén a 1731-es kormányhatározatból kirajzolódott – ne legyenek állami privilégiumok.
A 2014. évi országgyűlési választások után, az új Orbán-kormány megalakulását követően az építésügy vonatkozásában jelentős és alapvető változások indultak meg – mind az ágazat közigazgatásban elfoglalt helyét, mind pedig koncepcióját illetően. Ezzel együtt lecserélődött az ágazati irányításban tevékenykedő szakember és politikusi gárda. Az építésügy irányítása a Miniszterelnökség fennhatósága alá került. Az MMK ettől kezdve több munkacsoportban – ilyen volt többek között a 1032-es, majd az azt követő 1567-es kormányhatározat előkészítésére kijelölt munkacsoport – dolgozott együtt a kormánnyal, képviselve a mérnökség érdekeit. A kamara alaposan kivette részét az új európai közbeszerzési irányelv hazai átültetéséből és fontos kérdésekért szállt eredményesen harcba. Komoly sikerként könyvelhető el az is, hogy az építésügyi jogszabályok átalakítása keretében a szakmai önkormányzat – az építész kamarával együtt – felhatalmazást kapott az új mérnöki tervezési-szolgáltatási rendszer (ÉMTSZR) és a kapcsolódó díjszámítás kidolgozására.
A kamarának – mely ez idő szerint 30 ezer magyar mérnök szolgálatában áll – képviselete van a Közbeszerzési Tanácsban, az operatív programok monitoring-bizottságaiban, a Szabványügyi Testületben, a Teljesítésigazolási Szakértői Testületben, a Duális Képzési Tanácsban, a Magyar Innovációs Szövetség választmányában és a Mérnöki Kamarák Európai Tanácsában, amely 2016 októberében Budapesten tartotta közgyűlését.
(A Mérnök Újság történeti cikkei, dr. Hajtó Ödön és dr. Kováts Gábor visszaemlékezései, valamint Barsiné Pataky Etelkával készült beszélgetések alapján szerkesztette Dubniczky Miklós)
