Dr. Hajnal Géza leköszönő tanszékvezető a mérnöki munka, az oktatás és a regényírás kapcsolatáról
A Káépület és a Göd előttem, Göd utánam regények a BME központi épületének patinás falai, valamint az egyetem vízmérőtelepén játszódnak, és egy brutális gyilkosságsorozat szerteágazó szálainak felgöngyölítéséről szólnak. Az izgalmas bűnügyi történet szerzőjével, a hidrogeológia kiváló szakértőjével fikcióról és valóságról, írói és mérnöki mesterségről, és persze a történet folytatásáról beszélgettünk.
Dubniczky Miklós
Hogyan lesz egy vízépítő, hidrogeológus mérnökből és egyetemi oktatóból jeles krimiíró?
Krimiíró véletlenül, író tudatosan. Gimnazistaként az egyetlen voltam az osztályban, aki egyidejűleg járt magyar és matematika fakultációra, mert akkoriban sokat töprengtem azon, vajon lehetek-e majd egyszerre mérnök és író, összefér-e egymás mellett ez a két pálya, vagy az írás csupán hobbi lehet a mérnöki hivatás mellett. Végül arra jutottam, az lesz a legjobb, ha mégiscsak műegyetemi hallgató, majd vízépítő mérnök leszek, akárcsak a bátyám, hiszen a kultúrmérnöki karról már rengeteg olyan műszaki szakember került ki, akik végül mással is foglalkoztak – színészek, muzsikosok vagy festőművészek lettek. Az építőmérnöki és a mérnök-tanári diplomák megszerzése után tulajdonképpen már folyamatosan publikáltam, lapot szerkesztettem – például az Igen elnevezésű katolikus folyóiratot Szőnyi Szilárddal –, és szépen lassan elkezdtem könyveket is írni. Íróvá válásomban egyébként nagy szerepe volt annak is, hogy a családom erősen humán beállítottságú, nagyapám történészprofesszor, az ELTE dékánja, édesanyám pedig pedagógus volt. A krimi meg úgy jött, hogy azt tapasztaltam, a mai hallgatók egyáltalán nem olvasnak, legfeljebb csak a telefonjaikat nyomkodják, és gondolkodni kezdtem, tulajdonképpen mi érdekelné őket. Akkor jött az ötlet: egy rejtélyes műegyetemi sorozatgyilkosság, ahol naponta tesznek el láb alól oktatókat, talán felkeltheti a diákok figyelmét. A Káépület-et eredetileg nem is regénynek, nem lineáris történetként képzeltem el, hanem egy több műegyetemi helyszínen játszódó, bonyolultabb cselekményű interaktív színdarabnak, melynek végén a közönség leplezi le a gyilkost.
Mit szeret a legjobban az írásban?
Azt az érdekes állapotot, amikor az ember szinte automatikusan kezd írni, amikor egyfajta sugallat vagy ihlet hatására dolgozik, mintha a gondolatai, a mondatai maguktól születnének, nem kell kitalálni őket, vagy görcsölni rajtuk, egyszerűen beleadódnak az ember tollába vagy klaviatúrájába. Nagyon érdekes, hogy sok esetben, amit leírunk, tudtunkon kívül egyszer már megtörtént, vagy nagy valószínűséggel meg fog történni a jövőben. Építészhallgatók egyhetes szakmai rajzgyakorlatán történt, hogy egy reggel a takarítónő egy asztalon fekvő, véres diákra bukkant. Kiderült, az egyetemisták előző este annyira felöntöttek a garatra, hogy egyikük lezuhant a harmadik emeletről, átszakította az üvegtetőt, majd ott, ahol landolt, nyomban el is aludt. Megvágta az üveg, de szerencsére komolyabb baja nem esett. A Káépületben ugyanez történik egy ablakon kilökött oktatóval, noha korábban nem ismertem az üvegtetőre pottyant építészhallgató esetét. Egy példa az önbeteljesítő jóslatra: a regényben az első holttestet tanszékünk hidrológiai laborjának üvegcsatornájában fedezik fel. Mit ad Isten, néhány évvel a könyv megjelenése után valóban meg kellett javíttatanunk az elromlott szerkezetet, a munkatársaim pedig figyelmeztettek, inkább ne írjak többé efféle műegyetemi dolgokról, mert előbb-utóbb tényleg bekövetkeznek.
Mikor ír és milyen módszerrel?
Nagyon változó, hiszen sok mindent – szakkönyveket, novellákat, tanulmányokat, szakvéleményeket, musicalt, monográfiákat – írtam már. Van, amihez rengeteg kutató- és gyűjtőmunka szükségeltetik, és van, amihez elégendő a saját élményanyag felhasználása. A krimik megírásához hallgatói és oktatói tapasztalataimat hasznosítottam, először is ezeket szedtem slágvortokba, és fűztem bele a történetbe, ahogy haladt előre a cselekmény. A Káépület és a 2029-ben játszódó folytatás, a Göd előttem, Göd utánam is nagyjából négy hónap alatt készült el. Utóbbit leányfalui kis parasztházunk verandáján és kertjében írtam, a Káépület-tel pedig menet közben műegyetemi kollégáimat fárasztottam, mert megengedték, hogy felolvassak nekik részleteket. Tudnom kellett, érthető-e a szöveg, követhető-e a cselekmény, hogy milyenek a karakterek, és nagyon sok ötletet, véleményt, hozzászólást végül meg is fogadtam. Az első regény ily módon egyfajta közösségi élmény is volt. Érdekes, hogy pár Agatha Christie történetet leszámítva engem sokáig teljesen elkerültek a krimik, világéletemben a prózairodalmat szeretem, a szüleim viszont valósággal falták a bűnügyi regényeket.
Hat nap alatt hat áldozat. Leszámítva a brutális gyilkosságokat, mennyire valós az a kép Műegyetemről, az oktatókról és a hallgatókról, amit a Káépületben olvashatunk?
Szerintem nagyon, vagy legalábbis elég jól közelíti a valóságot. Hauszmann zseniális épületében játszódik a krimi, beleshetünk a Műegyetem kulisszái mögé, hogy mi történik például egy alagsori vízépítési laborban, hogyan viselkednek a tanszéki oktatók és a vizsgákra készülő hallgatók. Ez a fantasztikus épület volt az egyik inspirációm, a másik pedig, hogy a közösségi médiaposztokon kívül mást is olvassanak végre a hallgatóink. A regénynek vannak persze teljesen fiktív részei, de hogy milyen is ma az egyetem légköre, azt igyekeztem tűpontosan bemutatni. Sok kollégámtól engedélyt kértem, hogy alakjuk megjelenhessen a történetben, hiszen a regény oktatói karaktereinek mindegyikét egy-egy valós személyről mintáztam, míg például a regény folytatásában a gödi alvilág – egyébként ugyancsak létező – szereplői már nehezebben. Egyszerűen nem akartam bajt hozni a saját fejemre.
Érthető. Nagyon más az egyetem légköre napjainkban, mint volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, amikor még Ön is mérnökhallgató volt?
Összehasonlíthatatlanul más. Akkoriban roppant szigorú, poroszos légkör uralkodott itt – engem is megbuktattak egyszer ábrázoló geometriából –, amit ma sokszor kárhoztatnak, mi egykori hallgatók azonban már úgy gondolunk vissza arra az időszakra, hogy milyen jó is volt. A srácok katonai szolgálatuk letöltése után kezdhették meg egyetemi tanulmányaikat, lányok pedig eleve nagyon kevesen jártak ebbe az intézménybe. Sokkal szelídebb egyetemi miliőben tanulhatnak ma a diákok, a kreditrendszer bevezetésével viszont szinte teljesen eltűntek a korábban jól működő hallgatói közösségek.
Úgy képzelem, a főhős, Hámori Márton karaktere mögött valójában az író húzódik.
Sok a hasonlóság persze közte és köztem, de az elbeszélő én mégsem azonos a valósággal. Nem magamat akartam megírni a főhős mögé rejtőzve. Sok ebben is a fiktív, kitalált elem, ugyanakkor az üzenete, hogy mit olvassanak a hallgatók, hogy ismerjék meg Ottlik Géza írásait, vagy hogy tudják, ki is az „1956 Petőfijének” nevezett Gérecz Attila, nagyon fontos volt számomra. Jókora elismerést jelentett, hogy sok hallgató keresett meg itt a tanszéken vagy állított meg a menzán, hogy ők ugyan soha nem olvastak el egyetlen könyvet sem, a Káépületet viszont igen, tetszett nekik, szórakoztatónak találták. Vagyis azt a célt valamennyire mégiscsak elértem, hogy olvasásra bírjam az egyetemistákat. Egyébként elég nehéz megjósolni, hogy az embernek melyik könyve lesz végül igazán sikeres. Volt olyan kötetem, ami magánkiadásban, sokezer példányban jelent meg – arról szólt, hogy tulajdonképpen minden férfi papucs –, és nagyságrendekkel többet adtak el belőle, mint a regényeimből, vagy bármiből, amit addig írtam.
A teljes interjú a Mérnök Újság július 6-án megjelenő lapszámában olvasható majd. A szerk.
Fotó: Fürjes Viktória
