Nádor István
„Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!”
(Babits Mihály)
Minden, mérnökök alkotta kommunikációs eszközünk erről ontja a tragikus híreket. Olvassuk az internetes portálokat, az újságokat, nézzük a híradásokat. Már annyit nézzük és annyit olvassuk, hogy majd kifolyik a szemünk, és mégsem akarunk hinni a szemünknek. Csak erről szól a rádió, csak erről beszélünk a családdal, a baráttal, a szomszéddal, a kollégával, és mégsem akarunk hinni a fülünknek. Mert hihetetlen, hogy itt a szomszédban HÁBORÚ van!
Már maga szó is elrettentő, hát még a látvány. Mindenkit elborzaszt a síró gyerek, a gyermekéért rettegő anya, a családjától meghasadó szívvel elváló, harcba induló férfi látványa. Aztán sivító lövedék, villanás és bumm! Összedőlt valami, ami az előbb még állt. Nemrég ott még egy híd volt, meg egy ház, meg egy iskola. Még ott futott az út, s rajta a busz. A vasútállomásról még apa-anya-unoka indult a nagymamához azzal a vonattal, melynek ablakán annyira szerette bámulni a békés tájat a kisfiú. Most meg út, vasút, busz, vonat, állomás, lakóház romokban. Az emberek teste és lelke is. Békés táj meg végképp sehol.
Mindenkit megrettent az esztelen rombolás, de mi, mérnökök kétszeresen elborzadunk. Egyszer a humánum okán, hiszen az a ház családok otthona volt, azzal a busszal azon az úton iskolába mentek okosodni a nebulók. Hány reggel elmondták: „nem akarok ma suliba menni”, most meg mennyire örülnének, ha lenne iskola, ha lenne út, ha lenne busz… És a tanár bácsi vajon megvan még?
Másodszor mi, mérnökök azért szenvedünk a képeket nézve, mert egy mérnöki alkotás, egy másik mérnök munkája hever előttünk romokban, s emiatt a mérnöki létesítmény tervezője, építője is. Összedőlt, elpusztult, mert fölébe küldtek egy repülőt, ráirányítottak egy löveget, aztán bumm. Mi itt és most ezt a fizikai fájdalmat, ezt a lelki traumát hála Istennek, el se tudjuk képzelni. És adja Isten, hogy képzeletünk ezen korlátja, valós tapasztalásunk híján, így is maradjon!
De zseniális költőnk, akit egy ilyen háború vitt el az élők közül, sajnos pontosan látta a repülőt, a lerombolt mérnöki alkotásokat, a vasutat bakterrel, a gyárat munkásával együtt:
„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen…”
(Radnóti Miklós)
De még ott, a halálba vezető erőltetett menetben is hitte és tudta, örökké van remény, hisz „élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem, / világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, / míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja…”. És igaza lett Radnótinak, eljött a béke, és most is így kell ennek lenni, mégpedig minél előbb! Most már maradjon meg minden épségben, amit mi, emberek, mi, mérnökök létrehoztunk embertársaink boldogságára!
