A BME egy összetett finomhangolást igénylő intézmény, az ország egyik legfontosabbja, különösen abból a szempontból, hogy nagyrészt a nálunk végzett szakemberek felelősek a nemzetgazdaság fejlesztéséért és irányításáért – vélekedett interjúnkban a Műegyetem rektora, dr. Józsa János.
A Covid-19, az egész vírusnyomor új irányba fordította az oktatást is.
A járvány tavaszi berobbanásakor az informatikai műveltség eleve magas szinten adott volt Műegyetemen. Házon belül először is egyeztetni kellett, hogy a digitális oktatásban egy általános rendszert vezessünk-e be, vagy miután itt-ott ezt már korábban kidolgoztuk, műegyetemi szinten pedig a készségünk is adott volt, a tavaszi szemeszter távolléti oktatását a különböző karokon már kipróbált és leginkább begyakorolt módszerekkel – Teams, Zoom, Moodle stb. – használatával oldjuk meg, és a szükséges mértékben összehangoljuk az egészet. E-learning-et nem akartunk bevezetni, a távoktatás ugyanis nem azonos a távolléti oktatással. Mi ez utóbbit csináltuk, ezt is kérte tőlünk a kormány, illetve közvetlen fenntartónk és irányítónk, az ITM. Hallgatói zokszót nem hallottunk, sem a szorgalmi, sem a vizsgaidőszakban. Ami 2020 őszét illeti, látszott, hogy itt előbb-utóbb megint váltani kell majd távolléti oktatásra. Megértettük a kormány és az operatív törzs törekvését, hogy kezdjük az új tanévet jelenléti oktatással, ehhez annyit tett még nagyon határozottan hozzá az egyetem rektora, hogy sűrítsük a laborintenzív tárgyakat a félév elejére, hátha sikerül még a távolléti oktatásra fordulás előtt ezeket az erősen jelenléti tárgyakat letudni. Jelentem, sikerült. A második kívánságom az volt – ami egyébként gyorsan műegyetemi közhangulattá vált –, hogy az elsőéves hallgatóknál legyen hangsúlyosan jelenléti oktatás, mert ha másfél-két hónapot sikerül így együtt tölteni, és oktatóink tudatosan felgyorsítják velük a lényeg megértetését, hogy egy mérnökképző intézményben mi fán teremnek a dolgok, továbbá azt is elmondjuk, mi a távolléti oktatás és vizsgáztatás, akkor a maximumot tettük meg az ide nagy tervekkel, ám konkrét műegyetemi vagy felsőoktatási ismeretek nélkül érkező hallgatókért. Ebben is sikeresek voltunk.
Mérnököket viszont nem nagyon lehet pusztán távolléti oktatással képezni, a hallgatók sem erre fizettek be…
Először is: a hallgatók nagyon erősen akarnak műegyetemi diplomát. Az őszi félévet nagy odafigyeléssel megoldottuk, de abban a hitben, hogyha befejeződnek a vakcinafejlesztések, végessé lehet tenni a járvány második hullámát. A dolgok mostani állása szerint a tavaszi szemeszterünk már legalább felében egy hagyományos félév lehet. És itt most megállnék. Megjegyzem: annyi jó dolgot is megtapasztaltunk a digitális oktatásban tavaly, hogy célszerű mértékben a jövőben is vegyíteni szeretnénk a két oktatási formát. Minden, ami hatékonyabb, egyúttal energiatakarékosabb lehet távollétiben, az ne domináljon, de menjen, és közben dolgozzunk a külön műfajként kezelendő e-learning anyagainkon. Több mint kétezer külföldi ösztöndíjas hallgatónk van. Nagyon szép szám, dobogós helyezést jelent magyarországi viszonylatban. Úgy néz ki, jó a hírünk: tavasszal már digitális oktatásunk híre is elérte a külföldről érdeklődő diákokat, és megint nagyon szép számban jelentkeztek, többen, mint az előző esztendőben. Külföldi ösztöndíjasaink megértették és elfogadták ezt az új oktatási formát, visszajelzéseik szerint megkapják a megfelelő mennyiségű és minőségű tudást, a vizsgáztatásaink pedig korrektek.
Mi a helyzet az intézményben még múlt év tavaszán fejlesztett lélegeztetőgéppel?
A projektet 2020 márciusában Pintér Sándor belügyminiszter – aki jól ismeri kvalitásainkat és gyorsaságunkat – kezdeményezte, amikor még nem nagyon látszott, hogy mekkora járvánnyal, milyen egészségügyi vészhelyzettel nézünk szembe. Nagyságrendileg akkor kétezer lélegeztetőgép állt rendelkezésre az országban. Ezen bizonytalanságok mellett – mondta a miniszter – akkor vagyok nyugodt, ha a Műegyetem belekezd egy hazai lélegeztetőgép fejlesztésébe. Precíz menetrendet és egy negyvenfős mérnökcsapatot állítottunk fel, s másfél hónap múlva elkészült a deszkamodellünk, majd a gép prototípusa, május végére pedig elindult a sorozatgyártás a BM hátterű Heros Zrt-nél. Mára többszáz ilyen lélegeztetőgép készült el. Időközben lecsengett a járvány első hulláma, és többezer lélegeztetőgépet is importált az ország. A gyártás továbbra is zajlik, de már nem rohamtempóban. Ez persze bármikor felgyorsítható lenne, ha hívnak bennünket, megyünk és művezetünk. A fejlesztésért egyébként elnyertük a Pro Progressio Alapítvány Innovációs Nagydíját. Büszkék vagyunk, mert ez egy valóban csodálatos, inspiráló projekt volt, a legszélsőségesebb intenzívosztályi klinikai szituációra is ráhangolható gépet tettünk le az asztalra. Ugyanakkor furcsa szituáció is volt, mert miközben a csapat gőzerővel dolgozott a gép megvalósításán, mindvégig abban reménykedtünk, hogy a gépünk sosem fog használatba kerülni, hiszen az nagy bajt jelezne. Amikor a miniszterelnök személyesen is megtekintette a lélegeztető deszkamodelljét, elmondtam neki, hogyha bármely más ügyben a nemzet netán lefelé hajlana, az egyetemekben azért még mindig lehet bízni, mert bármiből ki tudják csíráztatni a jövőt. Egyetértően bólogatott.
A Műegyetem évek óta azt kommunikálja, hogy a ponthatár mellett fontos és a kiválóságot jobban jelző adat a magas átlagpontszám és vele együtt a felvettek magas száma is, vagyis e három adat együtt jelzi a minőséget. Milyen stratégia húzódik meg e mögött?
A műegyetemi diploma presztízse és az itt megszerezhető tudás piaci értéke minimum a szülők tudatában benne van. Múlt évben sem engedtünk eleve magasan tartott ponthatárainkból. Sőt, talán nem túlzó az állítás: tavaly mi mentettük meg a hazai mérnökképzés nívóját azzal, hogy bár országszerte számottevően csökkent a felsőoktatásba jelentkezők és felvettek száma, a Műegyetemen lényegében nem kellett lejjebb mennünk a pontszámokkal, az intézményi átlagpontszám – 422 – rekord volt, és ötezer elsőéves kezdhette meg nálunk tanulmányait.
Nemzetközi összevetésben hol találjuk a Műegyetemet?
Magyar szemüveggel nézve nagy egyetemnek számítunk, nemzetközi összehasonlításban vagy finanszírozottság tekintetében azonban már egyáltalán nem ez a helyzet. Előre úgy tudnánk ugrani a helyezésekben, ha három-négy egyetemet összevonnának, de ezt mindjárt bővebben is kifejtem, nehogy félreértés legyen. Erről egyébként Bódis József államtitkárral két évvel ezelőtt hetekig tárgyaltunk, sőt, a Párizs környéki intézményösszevonásokat uraló francia rektorasszonnyal egy kongresszus szünetében közös ebédet szerveztünk, és meghallgattam tőle, ők hogyan csinálták. Egyszerűen: politikai döntés született. Pár hétig nálunk is szó volt arról – aztán gyorsan lekerült a napirendről –, hogy egyfajta kombinációban Műegyetem, Corvinus, SOTE és/vagy ELTE összevonás történjen Budapest University elnevezéssel, mégpedig úgy, hogy közben minden intézmény önállónak érezhesse magát, külön felvételi eljárások és diplomák legyenek, egyesülés a habilitálás, doktori iskolák és minősítő testületek szintjén valósuljon meg. Az egyetemi rangsoroknál így egybeszámítottak volna bennünket mind oktatási, mind tudományos eredményeinkkel, és a nyolcszázadik helyről előre lehetett volna ugrani a jóval előkelőbb, nagyobb presztízsű háromszázas kategóriába. Mindezt egy egyintézményes, pl. Corvinus modellváltással nagyon nehezen, hosszú idő alatt lehet elérni, ehhez ugyanis a kritikus tömeget kell túllépni. A ranglisták jelentőségét egyébként én lennék az utolsó, aki tagadná, hiszen az ide avanzsáló fiatalok a világon mindenütt nézik a megcélzott egyetem pozícióját. Rektori időszakom hat esztendeje alatt ebben nem tudtunk lényegi elmozdulást elérni, hiszen a nagyságunkkal és a finanszírozottságunkkal természetes módon, algoritmikusan be vagyunk szorulva egy adott tartományba. A hazai toplistákon persze rendre jól szerepel a Műegyetem. A Figyelőnél az Állatorvostudományi Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem mögött harmadikok voltunk az őszi rangsorban, a HVG legutóbbi összeállításában az ELTE mögött a másodikak.
Újra napirenden van a bolognai rendszer felülvizsgálata. Mocsai Lajos szerint a Magyar Rektori Konferencia egyik legfontosabb feladata jelenleg a bolognai egyezmény revíziója, és ez a munka a teljes képzési spektrumot érinti.
Az MRK pár hónappal ezelőtt pontosan erre a feladatra kapott felkérést Bódis államtitkár úrtól. Elnöki időszakomban is volt már egy ilyen nekirugaszkodás, akkor mi összegyűjtöttük a bolognai-rendszerről az addig felgyülemlett kritikákat, javaslatokat, és elkészült egy – szerintem nagyon értékes – összefoglaló anyag az ITM-nek azzal, hogy ezek lennének a nyers vélemények és kívánságok a témában. A szaktárca most is ezt emészti.
Elképzelhető a 2005-ben bevezetett bolognai rendszer átfogó felsőoktatási reformja?
Igen. Épp csak kiragadva: elképzelhető, hogy megváltoztassuk, egységesítsük vagy épp diverzifikáljuk a képzések időtartamát, mondjuk például a mi építőmérnöki karunkon a négy plusz másfél éves képzés helyett a három és fél év plusz két évet vezessük be. A kormány nagy erőkkel vizsgálja ma is azt az anyagot, amit a MRK – több szakmai szervezet közreműködésével – letett az asztalra. Három felvetést említek. Egy: milyen alapon, milyen kidolgozottsággal, milyen tapasztalatokkal indítottuk a bolognai rendszert a legelején? Kettő: az elmúlt tizenöt évben milyen tapasztalatokat szereztünk a rendszerről pro és kontra? Három: mennyit változott közben körülöttünk a világ? A mesterképzésnél szélesre kell tárnunk a megengedhető formák spektrumát, mert valahol kétéves, másutt másféléves a képzés, de közismert például, hogy kiváló egyéves angliai mesterképzések is léteznek. Ezt a kínálatot – nem kapkodva, hanem megalapozottan – kellene úgy szélesítenünk, hogy ne essen szét a rendszer, inkább sokszínűbbé váljon, és jól értelmezhető maradjon.
Mi alapján döntötök arról, hogy mely gazdasági szereplők, ipari partnerek kapcsolódhatnak be az oktatásba?
A legelső a kölcsönös haszon elve. A másik, hogy legyen nem túl nagy, de érdemleges átlapolás, aztán komplementerség, mert abból jön az új hozzáadott érték. Fontosak a multinacionális vállalatok – Siemens és társai –, akik maguk is kutatás-fejlesztési tevékenységet folytatnak, illetve fontosak számunkra azok a vállalatok, amelyek az itt diplomázó hallgatókból merítenek. Az együttműködési szerződésekben le is írjuk: jöttök, oktattok nálunk, hallgatói kutatói, fejlesztői feladatokat ösztöndíjakkal együtt adtok, és szabadon válogathattok a tehetséges hallgatók között. A duális képzés lenne ennek a legerősebb formája. Bsc duális képzésünk létezik ugyan, de nem említésre méltó mértékű, mi a mesterképzés dualitását ajánlottuk fel a kormány felé, és ezt is műveljük. Az ipari kapcsolatok nemzetközi léptékben is lényegesek. Tagjai vagyunk a hét ország tíz vezető felsőoktatási intézménye által alapított EELISA-nak (European Engineering Learning Innovation and Science Alliance), s ebben a konzorciumi együttműködésben új ipari partnerekhez – főleg multikhoz – juthatunk. A Horizont 2020-as sikerességünk sem rossz, mintegy kéttucatnyi konzorciumban vagyunk jelen, a megelőző FP7-ben pedig a Műegyetem 113 konzorciumnak lehetett tagja, ami nemcsak hazai vagy egyetemi, hanem közép-európai szinten is a legerősebb volt. Vezető intézménye vagyunk a magyarországi egyetemi innovációs ökoszisztéma folyamatnak.
Egy megújított MMK-BME együttműködést miként kellene tartalommal megtölteni?
Végzett hallgatóink a mérnöki kamara tervezői-szakértői minősítési rendszerén, szűrőjén kell keresztül menjenek. Ez egy alaphelyzet, amivel mi is, a diplomázóink is tisztában vannak. A szakmai élet gyakorlati követelményeit közvetítő kamarai minőségellenőrzésnek mindazonáltal mindenkor korszerűnek kell lennie, a kimeneti követelmények tekintetében pedig meg kell egymást hallgatnunk. Mi tudjuk, jelenleg mit oktatunk, mit kaphat egy Bsc diplomás, mit egy mesterdiplomás, horribile dictu lehet, hogy egyszer a mérnöki köztestület még a PhD fokozatokból eredő engedélyeket is megalkotja. A kamara közvetítheti felénk, hogy gyerekek nem elég korszerű itt a tananyag, mert közben a világ változott, vegyétek észre és aktualizáljátok! Vagy miért ne aktualizáljuk közösen?
Készítettél már mérleget arról, hogy mik ennek az időszaknak a legfőbb személyes tanúságai?
A Műegyetem rektorának lenni különlegesen megtisztelő feladat. Gyorsan meg kellett értenem, hogy bár a személyiségem nyilvánvalóan erősen benne lesz a rektorságban, mindig és mindenhol a Műegyetem képviselője leszek. A BME egy összetett finomhangolást igénylő intézmény, az ország egyik legfontosabbja, különösen abból a szempontból, hogy nagyrészt a nálunk végzett szakemberek felelősek a nemzetgazdaság fejlesztéséért és irányításáért. Nemcsak műszaki, hanem természettudományi, gazdaság- és társadalomtudományi karunk is van, s ez olyan kereszteffektusokat tesz lehetővé, amiből nap mint nap csodák születnek. A rektor ugyanakkor nem tudja kikerülni, hogy ne lásson rá emberi esendőségekre, néha gyarlóságokra, de emellett a lenyűgöző emberi tulajdonságokra, szikrázó tehetségekre és bámulatos alkotókészségre is. Ezekben az elkerülhetetlen vezetői teendőkben kell a rektornak megfelelő hozzáállást kialakítania. Nekem ez a második futam végére sikerült.
A hároméves megbízás rövidnek tűnik…
Egyetértek. Megismered a feladatot, egyeztetsz, igazítasz, a pályázatban leírt vállalások egy része aztán kiesik a kezedből, mert be kell látnod, hogy az örökölt viszonyok meg az ellenállások nem változtathatók rövid távon, és ami megmarad a tervekből, azt is untig elég lesz megvalósítanod. Na, innen szép a második három év, ahol az addigi tapasztalatok alapján egy megújított programot alkothatsz, és amit esetleg sajnáltál, hogy korábban kipottyant a kezedből, vissza tudod emelni és megcsinálhatod. Harald Kainz barátom, a Graz University of Technology rektora magyarázta, hogy a kétszer három év éppen elég. Őt nemrég nevezték ki második ötéves ciklusára. A tíz év meg már korszaknak tűnik. A hat év így teljesen rendben volt. A küldetés pedig korántsem volt magányos. Az az érzésem, hogy mindkét ciklusban egy olyan rektori kabinetcsapatot sikerült összehoznom, ami különlegesen jó kombinációja volt a tekintélyes és tehetséges egyetemi embereknek. Mindenesetre jól éreztük magunkat, és azt hiszem, jól is muzsikáltunk.
Megint belevágnál?
Persze. A hat év azonban elegendő volt. És tudott Józsa-korszak lenni. Az, hogy közben megválasztottak a Magyar Rektori Konferencia elnökének, óriási megtiszteltetés volt – nekem is, a Műegyetemnek is. Látván, hogy kifelé tartok a rektori megbízásból, ősszel az MTA Műszaki Tudományok Osztálya három évre megválasztott elnökének. Múlt héten online interjún voltam az Európai Egyetemek Szövetségénél (European University Association – EUA), ahol MRK elnökként már a szervezet tanácsának tagja lehettem, és most új irányítótestületi tagokat keresnek. Na, és ehhez a kérdéshez még valami: hogy mindez sikerüljön, a megértő, támogató, és gyakran bíztató családi háttér elengedhetetlen. Nekem ez hál’Isten megadatott.
Egykoron a Vitukiból érkeztél a Műegyetemre. Hogyan élted meg a toronyépület decemberi lerombolását?
Roppant nehéz szívvel. Ott álltam könnybe lábadt szemmel a romba dőlő épület előtt, filmeztem és közben a Himnuszt énekeltem. Oxfordi professzor barátom, aki maga is jól ismerte a legendás kutatóközpontot, annyit mondott: Vitexit. Egy másik barátom meg azt: Vitukill. Itt lettem tudománnyal foglalkozó szakember, s amikor Somlyódy Laci barátommal együtt a Műegyetemre kerültünk oktatónak, egy nano-dekányit sem adtunk fel vitukis mivoltunkból. Az ottani miliő sajátosan szabad, különleges kutatói légkört biztosított a Kádár-rendszerben. Az egész Vituki-komplexum megépítése és elhelyezése a hatvanas évek legelején nyugati mintára történt: Stelczer Károly, Györke Olivér meg még pár akkori szaktekintély körbe utazták Európát, kutatóközpontokat látogattak, végül a Párizs melletti Chatou-ban lévő kutatóintézetben találták meg a majdani Vituki mintáját mind folyóparti fekvés, mind létesítmény-struktúra szempontjából.
Miután átadtad az egyetem kulcsait, hogyan tovább? Hol lesz állásod?
Július 1-től visszamegyek professzornak a Vízépítési Tanszékre, és teljes szívvel, na meg nagy tapasztalattal folytatom tovább az oktatást. Egy másik projekt motorjaként is működöm mostanában: a kormány Nemzeti Laboratóriumok Programjában egy erős csapattal – számos hazai egyetem, két kutatóintézet és két Szolgálat részvételével – pályázunk egy víztudományi és vízbiztonsági nemzeti laboratórium létrehozására. Öt év múlva egy új alapokon álló, korszerű 30-50 fős, Vitukira emlékeztető, de nem azt másoló vízügyi háttérintézmény alapjainak lerakása az ambiciózusközéptávú cél. Ebben is szívesen vállalok vezető szerepet. Ötven pályázat közül bekerültünk az első tízbe, ami önmagában szép, és miután bólintottunk a jelentős tervezett költségvetés némi csökkentésére, nyerési esélyeink tovább növekedtek. Ahogy már mondtam, lényegében a magyar vízügyi szolgálat számára szeretnénk egy komoly, tudományos háttérintézményt felállítani, hosszútávú stabilitással. Ha megvalósul, szerintem nagy kunszt lesz, azzal, hogy tényleges, magas szintű kiteljesítése már nem az én, hanem a mai 30-40 éves generációk becses feladata lesz. Előre fiatalság!
Dubniczky Miklós
